(1. rész itt)
(2. rész itt)
(3. rész itt)
(4. rész itt)
(5. rész itt)
(9. rész itt)
(10. rész itt)
(11. rész itt)
(12. rész itt)
(13. rész itt)
(14. rész itt)
Nem bíztam magamban, nem
voltam hajlandó felelősséget vállalni magamért, a tetteimért.
És
nemcsak, hogy magamért, de sokszor másokért sem. Vagány lettem a vezetésben,
sőt inkább vakmerő. Nem érdekelt a traffipax, iszonyat tempót diktáltam
városban is, lakott területen kívül is. Így persze sokszor kellett előznöm és
bizony nem egy olyan szituációba belementem, ami nagyon csisszes volt és
veszélyes. A sárga és a piros jelzés sem mondott nekem semmit a rendőrlámpán,
dolgom volt, mindig sürgős, mentem hát a saját tempómban. A Gondviselés
tudhatta, hogy a „normális” énem sosem csinálna ilyet, így mindig mellettem
állt. Akkor is, amikor Mindenszentekkor anyuékhoz autóztam.
Siettem (de minek?),
nyomtam a gázt rendesen (de hogy miért?), pedig szó szerint minden tele volt
rendőrökkel. És előztem, ha lehetett. Meg akkor is, ha nem... Két olyan
előzésbe is belementem, amit máskor soha nem tettem volna. Szeretek gyorsan
menni, szeretek előzni, de soha nem kockáztatnám a saját életemet és mások
életét. Aznap volt két olyan necces helyzet, amiben ha nem segítenek a velem
(szemben és mellettem) közlekedők, akkor most nem írom ezt a bejegyzést.
Az egyik necces volt, a másik totális őrültség. Már majdnem elértem a célom,
amikor a záróvonalas, szűk sávos, beláthatatlanul kanyargó úton lassúnak tűntek
az előttem 100-zal közlekedők. Én jóval gyorsabban mentem, hamar utolértem őket
és mindenféle gondolkodás nélkül előzni kezdtem. Amint a másik sáv feléig
értem, láttam, hogy jönnek szembe autók. Már az előzött autó mellett voltam, másik
oldalon mellettem a velem szemben közlekedő. Három autó két sávban. Minden a
pillanat töredéke alatt történt. Dudaszó, a szembejövő lehúzódik, amennyire
tud, a megelőzött ráfékez és megáll, így helyet hagy nekem, hogy visszatérjek a
sávba. Csutkafék, mert előttem is jármű, és már a saját sávomban vagyok. Egy
pillanatra belenéztem a visszapillantó tükörbe, láttam, hogy megálltak az
autók, dudaszó… Rólam elkezdett folyni a veríték, rázni kezdett a hideg és
fogalmam sem volt, hogy a túlvilágon vagyok-e vagy még élek. Mert ez egy
túlélhetetlen helyzet volt. Fizikai képtelenség volt így „elférni” ennyi
autónak egymás mellett. Őrület volt arra gondolni, hogy miattam megállt a fél
forgalom, hogy emberek, családok, gyerekek életét sodortam konkrét veszélybe csak
azért, mert engem nem érdekel semmi, csak azért, mert én magam alatt vagyok. Amikor
odaértem anyuékhoz, leállítottam a kocsit és nem tudtam kivenni a kulcsot,
annyira remegett és olyan hideg verítékes volt a kezem... Angyalok serege volt
akkor ott velem, megemelhették a kocsimat és áttehették a saját sávomba. És
megkopogtatták a lelkem és az józan ész maradványom kiskapuját, hatalmas,
hófehér, ölelő szárnyaikkal egy pillanatra megdédelgettek; megmutatták, hogy
vannak, hogy itt vannak, csak legyek erős, tartsak ki, ők segítenek, vigyáznak
rám. Attól a pillanattól kezdve befejeztem az őrültködést. A száguldozást is a
felelőtlen előzésekkel együtt.
(...)
Facebook oldal: Boszorkánykonyha
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése