"Vicces", hogy pár hete arra gondoltam többször is, hogy a blogot is és az életem egy részét is kicsit állóvíznek érzem (azt a részét, ami magammal kapcsolatos, ami akkor is így lett volna, ha egyedül vagyok: hogy nem éltem a saját lehetőségeimmel, hogy nem hoztam ki magamból azt, amit ki lehetett volna; például nem írom a könyvem második részét, pedig G. mindig bíztatott), szinte csak tudat alatt, de sokat gondoltam rá, hogy milyen jó lenne, ha tennék valamit vagy ha történne valami, ami fellendíthetné a dolgaimat. Arra álmomban sem mertem volna gondolni, hogy a kérésem ilyen gyorsan meghallgatásra talál és arra végképp nem, hogy ekkorát szól majd. Aki nyomon követte az előző öt hetem történetét, tudja, hogy mekkora párkapcsolati bumm volt ez.
Hoztam, hoztunk egy döntést. Mindketten elindulunk egy "önfelfedező" körútra, miközben megpróbáljuk megjavítani ezt a kapcsolatot. Azt hiszem, hogy a legnehezebb utat választottuk. Mert őszintének lenni magunkkal -szerény véleményem szerint- iszonyatosan nehéz dolog. Tényleg mindenféle berögződéstől, magunk és mások által alkotott ideológiáktól megszabadulva, teljesen lemeztelenített lélekkel tükörbe nézni, ahogy eddig még igazán soha nem, ez egy nagyon érdekes, sokszor fájdalmas, legtöbbször egyre mélyebbre gyűrűző folyamat. De tudom, hogy megéri.
Egyelőre hatalmas kuszaság van bennem. A zseni persze az, aki uralkodni tud a káoszon. Ha zseni nem is vagyok, lassan elkezdem kibogozni a kusza szálakat. Sok mindent kell tisztáznom magammal, magamban, fel kell építenem az önbecsülésemet és meg kell alapozzam az önbizalmamat. És meg is csinálom. Nem két napos meló, de megcsinálom.
Öt hete olyan állapotban voltam, hogy a saját anyám sem ismert volna rám. Még három hete is. Gyakorlatilag megszűntem létezni lelkileg is, fizikailag is, körülvett a bánat, a szomorúság, a düh, a miértek, a fejemben rohanó képek, a zakatoló szívdobogás. Csak sírni tudtam és szenvedni, nem voltam képes gondolkodni, koncentrálni, aludni, lélegezni, létezni.
Ma sem vagyok jól. Az egy hónapnyi nem-alvás a napokban keményen követeli a jussát. Iszonyatosan fáradt vagyok, de a munkaidő az munkaidő, nem aludhatok annyit, amennyit szeretnék. Az elalvás még mindig sokszor nagyon nehezen megy, de aztán nagyon mélyen és jól alszom. És ötödik napja nem vettem be se nyugtatót, se altatót, se semmi mást. Sokszor sírva fakadok napközben, és van, hogy az álom manó is sírás közben kopogtat az ajtómon. De azt hiszem, az lenne a baj, ha ma már teljesen jól lennék.
Nem vagyok hajlandó szomorkodni, beleragadni ebbe az állapotba. Igyekszem minden napban meglátni a szépet, a jót, mert bizony van!
Ma például kaptam egy csodaszép levelet.
Láttam egy gyönyörű szivárványt:
Hoztam, hoztunk egy döntést. Mindketten elindulunk egy "önfelfedező" körútra, miközben megpróbáljuk megjavítani ezt a kapcsolatot. Azt hiszem, hogy a legnehezebb utat választottuk. Mert őszintének lenni magunkkal -szerény véleményem szerint- iszonyatosan nehéz dolog. Tényleg mindenféle berögződéstől, magunk és mások által alkotott ideológiáktól megszabadulva, teljesen lemeztelenített lélekkel tükörbe nézni, ahogy eddig még igazán soha nem, ez egy nagyon érdekes, sokszor fájdalmas, legtöbbször egyre mélyebbre gyűrűző folyamat. De tudom, hogy megéri.
Egyelőre hatalmas kuszaság van bennem. A zseni persze az, aki uralkodni tud a káoszon. Ha zseni nem is vagyok, lassan elkezdem kibogozni a kusza szálakat. Sok mindent kell tisztáznom magammal, magamban, fel kell építenem az önbecsülésemet és meg kell alapozzam az önbizalmamat. És meg is csinálom. Nem két napos meló, de megcsinálom.
Öt hete olyan állapotban voltam, hogy a saját anyám sem ismert volna rám. Még három hete is. Gyakorlatilag megszűntem létezni lelkileg is, fizikailag is, körülvett a bánat, a szomorúság, a düh, a miértek, a fejemben rohanó képek, a zakatoló szívdobogás. Csak sírni tudtam és szenvedni, nem voltam képes gondolkodni, koncentrálni, aludni, lélegezni, létezni.
Ma sem vagyok jól. Az egy hónapnyi nem-alvás a napokban keményen követeli a jussát. Iszonyatosan fáradt vagyok, de a munkaidő az munkaidő, nem aludhatok annyit, amennyit szeretnék. Az elalvás még mindig sokszor nagyon nehezen megy, de aztán nagyon mélyen és jól alszom. És ötödik napja nem vettem be se nyugtatót, se altatót, se semmi mást. Sokszor sírva fakadok napközben, és van, hogy az álom manó is sírás közben kopogtat az ajtómon. De azt hiszem, az lenne a baj, ha ma már teljesen jól lennék.
Nem vagyok hajlandó szomorkodni, beleragadni ebbe az állapotba. Igyekszem minden napban meglátni a szépet, a jót, mert bizony van!
Ma például kaptam egy csodaszép levelet.
Láttam egy gyönyörű szivárványt:
És habár nagyon nehéz, de igyekszem mosolyogni. Egyre többet. És egyre őszintébben. :-)
Megjegyzés: a munkában a szóbeli megállapodás nem ér semmit. Csakis az írott, amire konkrétan hivatkozni lehet. Csak egy apróság történt, és nem is foglalkozom vele, mert az én lelkiismeretem tiszta. És H-tól tanultam egy mondatot: "Kit érdekel?" ;-)
Napi menü, edzés itt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése